Hazugságom oka, hogy mindig azt mondom, mennyire kevés is elég a boldogsághoz. Ha visszanézem a képeket a telefonom, szembesülök vele, hogy majdnem minden napra jutott egy élmény, egy finomság, egy program, vagy valami szép. Így elég könnyű boldognak lenni.

Bezzeg most, a pangó időszakban, amikor az év végi hajtásnak vége, nincsenek sürgető határidők, nem kell egész estig a dokumentumok felett és a laptop előtt ülni, és máris nem tudom, mit kezdjek a szabadidőmmel. Ráadásul olyan vagyok, hogyha kiesek a jövés-menésből, akkor nagyon nehéz újra aktivizálnom magam.

Szóval akkor mire is lenne szükségem, folyamatos elfoglaltságra? Nekem, a komótos életérzés imádójának és reklámozójának? Vagy csak egy kis időre megvárni, amíg a lelkem is utolér? Most mardossa valami a torkomat, hogy itt a nyár, már eltelt három nap a tanévzáró után, és még semmi nyáriasat nem csináltam, mi lesz így, már megint nem fogok semmire sem emlékezni a nyárból, majd csak úgy elszáll.

Pedig már idén mennyi minden történt velem, mennyi szép helyen voltam, mennyi csodát láttam! Már kétszer strandoltam, ettem fagyit, volt rajtam nyári ruha, éreztem széna illatot, láttam fecskéket, ittam limonádét. Miért arra gondolok, amit még nem csináltam?

Vagy ez a normális, hogy mindig új élményeket szeretnénk, egyre hosszabb bakancslistákat írunk, így sosem érünk a végére? Ez maga a motiváció, vagy inkább az elégedetlenség? És ha nem lesz ennyi lehetőségünk, akkor az lesz a boldogtalanság?