Nyár van, és a mondat, ami hetek óta elhangzik itthon: „már pakolunk haza a hegyről”. Kezdődött a medvehagymával, majd alig vetettünk el némi zöldséget, már ehettünk is a terményből. Legutóbb a mákot és a fokhagymát termeltük be, megrakott biciklivel érkeztünk haza.

És a többi, ami mindennél gazdagabbá tesz: a kalandok, az emlékek, a nagyszerű pillanatok, az illatok, a barnulás, a virágcsokrok…

Amikor ránézek valamire, és arra gondolok, hogy ez mind saját. Ezért se mentünk boltba, ezért sem fizettem semmit, ez is tudom, honnan van.

És azok az élmények, amik azokkal kötnek össze, akik szintén így gondolják, hogy kell a hegy, kell a pince, kell a munka. A velük való beszélgetések, túrázások, ünneplések…

És amikor megérint a múlt… Különös érzés, amikor szembejön a múlt, kicsit elhiteti veled, hogy tudod, milyen volt régen az élet. Pedig dehogy. Csak egy halvány érzet az egész.

Néha várom a jót, várom a még jobbat, pedig itt van, amit keresek. Ebben az életkorban kezdtem el jobban megbecsülni ezt, és egyre jobban kiélvezni. Kihasználom amit lehet, olyan dolgokba kezdek bele, amikbe még sosem. Például a búzás levendulacsokor ötlete persze nem magamtól jött, de mégis nagy sikert aratott, jobbára csak magamnak. Ma búzakalász koszorút készítettem, mindenféle különösebb ok nélkül. Bele is fáradtam a felbiciklizésbe, az előkészületekbe, a kötésbe, a napsütésbe, az éhségbe.

Egyre jobban felfigyelek a hegyen mozgó állatokra, a gyíkra a mákszáron, a kedvenc madaram vijjogására, a gyurgyalagok gurgulázására. Látom a gyönyörű virágokat, érzem a fák illatát, és ez az egész varázslat nem tudom, hogy Hollád érdeme, vagy máshol is tudnám ezt érezni. Egyelőre minden jól van így, jól van itt.