A mosttal az a baj, hogy tele van vissza nem térő pillanatokkal. Ha a jelenben nem éljük meg, akkor nem tudjuk újrakreálni őket. Ez akkor tudatosult bennem, amikor elkezdtem fényképezni. Elszalasztottam egy tökéletes alkalmat, és mire visszamentem, már nem tudtam megcsinálni azt a fotót, amit szerettem volna.

Ez a csipkerózsa sem lógott már többé ebben a szögben a kút előtt. Vagy az árvalányhaj mezőt sem fújta már ugyanúgy a szél, és nem lengedezett benne ugyanúgy ez a rózsaszín virág.

Ha már benne vagyok egy pillanatban, akkor azt hagyni kell megtörténni. Nem szabad arra gondolni, hogy oh, ez hülye ötlet, gyerekes. Meg hogy lusta vagyok megtenni. A méheket ki kell menteni a vízből, a hintát fel kell szerelni a fára, a vízcseppeket észre kell venni a leveleken.

Le kell ülni 5 percre, de van, hogy egy fél délutánra. „Megállni, és megvárni, amíg utolér a lelkem.” Hogy minden kicsit rendeződjön, elraktározódjon, felértékelődjön. Minden kocka a helyére kerüljön, és az izgatottságot felváltsa a nyugalom.