Láttam egy insta posztot, amiben az árvalányhaj lengedezett a Káli-medencében. Több se kellett, táska a vállra, cipő a lábra, mert tudtam, hogy Holládon ilyen is van.

Út közben csak a szokásos, romos pincék találása és cseresznyézés untig. Néhány fénykép, majd örömködve séta a túraútvonalon. Szamócázás, futás az eső elől. Már akkor tudtam, hogy még egyszer vissza kell mennem, beülni a mező közepére, és csak a lebbenést figyelni.

„Szerelem
ahogy a szél meglebbenti a függönyt
nem a függöny, nem a szél. A lebbenés.”
Fodor Ákos

Úgyhogy ültem naplementekor az árvalányhaj mező közepén, egy magasságban az ezüstös szálakkal. Kezemben behűtött Somersby. Ugyanitt társaságot keresek arra a naplementére is, amikor már ezek a szálak teljesen kiszáradnak, és megpödörve lepik el a mezőt, kihullva tokukból.

Mennyi mindent kéne még megfigyelni. A gyurgyalagot, ahogy egy helyben lebeg, mert az erős szélben nem tud továbbrepülni. A nyulat, ami éppen elugrál melletted. A fácánt, ami sétálgat az úton, amíg észre nem vesz téged. A szamócát, ami a talpad alatt terem. A nőszirmot, ami vadon még szebb, mint a kertedben. Az útra kihajló margarétát. A fényt a margarétán.