Ez a tavasz valószínűleg senkinek sem azt hozta, amire számított. Én azon kevesek közé tartozom, akinek az életébe nem nagy változást hozott a „maradjotthon”. Falun szinte minden ugyanúgy maradt, mint előtte. A természet pedig megállíthatatlanul tavasziasodott, minden percben jó volt kint lenni a szabadban.

A virágzásoktól kezdve jöttek a szebbnél szebb pillanatok, virágok, és a finomabbnál finomabb gyümölcsök.
Medvehagyma, ibolya, kökörcsin, nárcisz, újhagyma, tulipán, orgona, Júdáspénz, rozmaring, pipacs, cseresznye, eper, körömvirág, pünkösdi rózsa, liliom, bodza, margaréta, petúnia, mák.

Ennek ellenére is valami nagy hiányt érzek. A kijárási korlátozásban a szokásos biciklis útvonalam lett az alfa és az omega, a napjaim csúcspontjai voltak ezek a biciklizések.
De a tavasz miről szokott szólni? Nagy túrázásokról, amiket legalább kis csoportokban, de volt, hogy 50 fővel végeztünk.

A közösségi túrák nagyon hiányoznak. Remélem ősszel megvalósítunk néhány régóta halogatott tervet. Például egy Kezesfai Összetalálkozót. Addig is, még itt a tavasz végén, kora nyáron szeretnék néhány álmot valóra váltani, egy piknikezést, egy hintát felszerelni a pincéhez, néhány növényelhelyezési ötletet elvégezni, és a pince kitakarítását.

Hogy idén mi valósul meg, összességében boldogan, vagy hiányérzettel zárom-e az évet, mindig hatalmas kérdés. Mások terveit hallgatva nekem is egyre több ötletem támad, és már közös projekteken ábrándozom.

Remélem idén még sok elképzelésem megvalósul. Nem azért, hogy ki lehessen pipálni a listán, pedig nagyon sokszor írok listát. Kellenek azok az élmények, amikből szép emlékek lesznek. Apropó, most Az emlékteremtés művészete című könyvet olvasom.